Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Nagy Irén novellái - Adósság

ADÓSSÁG Március vége volt. Ez a tavasz sem különbözött a többitől, az évtizedek, évszázadok előtti tavaszoktól. A természet törvénye szerint a hosszú tél után újjászületett minden, kizöldelt a fű, rügyeztek a fák és egy-egy tavaszi eső után bódító virágillattal teít meg a levegő. Nálunk is megjelent a tavasz első hírnöke, a hóvirág, majd az ibolya. A fák is virágbaborultak. De ez a tavasz mégis egészen más volt, mint minden eddigi. Ha körülnéztünk, a szörnyű háború nyomait, a pusztulás képét találtuk mindenütt. Vízberoskadt hidak, felrobbantott vasúti sínek, rombadőlt házak, tátongó bombatölcsérek és szerte az utakon mindenütt ron csok; teherautók, páncélkocsik, tankok maradványai. És mégis, belül, az emberi szívekben csodálatosan szép tavasz született, a szabadság tavasza. Amint elcsitult a szirénák idegtépő hangja, amint elvonult felettünk az a megfoghatatlanul szörnyűséges valami, a front, munkához láttunk. Elástuk a halottakat, eltakarítottuk a romokat, tisztítottuk a kórházakat, hogy minél előbb eltüntethessük a háború nyomait. Sóhajtva gondoltunk arra, hogy talán tíz év sem lesz elegendő, hogy ennek az újkori népvándorlásnak áldozatul esett életünket újból megalapozzuk és szebbé tegyük, mint volt. És mindnyájunkat, akik megmaradtunk, egy gondolat gyötört, vájjon azok, akiket szerettünk, — házastársak, gyermekek, szülők és testvérek, — élnek-e? Április eleje volt, amikor meghallottam, hogy szülővárosom is felszabadult. Pillanatnyi nyugtom sem volt tovább. Néhány napi gondolkodás után beraktam egy bőröndbe és egy zsákba minden holmimat és elhatároztam, hogy hazamegyek. A vonatok még nem közlekedtek, hát kicipeltem a csomagokat a főváros nyugati felén lévő országútra és vártam. Talán felvesz egy teherautó és eljutok enyéimhez. Óriási volt a forgalom. A front olyan gyorsan haladt előre, nyugat felé, hogy úgy látszott a száguldó gépkocsik is csak nehezen tartanak lépést ezzel a rohanással. Vájjon mit érezhetett a ketrecébe zárt vadállat, amikor minden oldalról rohanva közeledett feléje a pusztulás? Talán még mindig valamilyen csodafegyverben reménykedett? Mi, akik ott álltunk az országúton, láttuk, hogy már csupán néhány nap és ütött a végső leszámolás órája. Már nem várakoztam egyedül, két ,,földim" csatlakozott 2 Űj hajtások 17