Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Szőke József novellája - Két darabka száraz kenyér

— Hát, tudod fiam, a kozákok olyan emberek, hogy hozzá vannak nőve a nyereghez, olyan vidéken élnek, ahol nincsenek folyók és így bizonyosan nem tudnak úszni. De ezt már Jancsi sem hagyta annyiban. Bosszúsan közbekiáltott: — Ne tessék már ilyet mondani! Hiszen a kozákok a Donmentén élnek és az nagy folyó. — Ej, te kis kotnyeles! — szólt nagyapó Jancsira és egy barackot nyomott a fejebúbjára. — Látom, jól megtanultad a földrajzot meg a történelmet. Mindig borsot törsz az orrom alá. Pedig én ott jártam. De nem baj, no. Elmondom úgy, ahogy volt. Nem volt ott se folyó, se víz, és a lovam is a kimerültségtől rogyott össze. Már három nap óta nem kaptunk menázsit. Csak egy kis darab megrepedezett, száraz kenyerem volt. Ott őriztem a kenyérzsákomban. Ez volt az én összes kincsem. Amikor leestem a lóról, ez a kicsi kis kenyérdarabka is kigurult a kenyérzsákomból. Én azonnal utána kaptam, hogy a lovak össze ne tapossák. Ez volt a szerencsém, mert a kozák kezében megállt a kard és nem sújtott le rám. Én meg rémülten fogtam, szorongattam a kis darabka, fekete kenyeret. A kozák tekintete végigsiklott rajtam, szeme megpihent a kis kenyérdarabkán. Elmosolyodott. Aztán hüvelyébe dugta kardját. Azt hittem, hogy a kenyeremet akarja elvenni. De nem tette. Ő is előhúzott zsebéből egy ugyanolyan fekete, kiaszott kenyérdarabkát. Megkönnyebbültem ... Ő valamivel idősebb lehetett nálam, de mégis olyan egyformák, agyoncsigázottak, éhesek, soványak voltunk mind a ketten, hogy bizony csak az egyenruhánk ütött el. Leugrott a lováról és a kezembe nyomta az ő kenyérdarabkáját is. — No, bátyuska! Nesze egyél, aztán menj haza! — Én meg csak motyogtam zavaromban. Nem tudtam szólni. Pedig értettem, hogy mit mond, mert tudtam szlovákul. Fogtam a két darabka kenyeret és néztem, néztem. Oly egyformák voltak, mint mi ketten, én és a kozák. Akkor jöttem rá, hogy nekünk szegény embereknek nem ütni, hanem segíteni kell egymást. És ezt később 1917-ben, amikor fogságban voltam, meg is tettük ... Ismét csend lett a szobában. Csak a nagyapa pöfékelése hallatszott. — És eleresztette nagyapát? — kérdezte halkan Marika. — El. 143