Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szvatkó Pál: Szlovenszkói városok

tek helyhezkötöttséget és romantikus lokálpatriotizmusuk rendszerint csak akkor született meg, ha már Pesten tartózkodtak. Áletüket egy jellemezte: a vágy elfelé. A magyar lateiner lenézte a kisvárost, lelkével nem élt benne, nem szerette s legfeljebb kényszerházasság fűzte hozzá. Mindenkiben volt tiszteletféle a város múltja iránt, amit a középiskolában szivott magába, büszke volt a „szabadkirályi" vagy a „rendezett tanácsú" hely történelmére, régi hőstetteire és viselt dolgaira, mint az utód büszke a nemes ősökre, akik patinát adnak, de e büszkeségnek alig volt hatása a közvetlen mindennapi életre. El, el a vidéki zugból, ez volt az alapérzés. Sehol sem, talán csak Franciaországban élt hasonló arányokban a vid aki ember nosztalgiája a főváros felé, mint a legtöbb magyar kisvárosban, talán csak ott hanyagolták el ugyanigy a helyi forma kifejlesztését Páris javára. Természetesen a mai szlovenszkói városokban leginkább a magyar, vagy a magyarrá vált polgárt jellemezte a Pestre függesztett szem. A német, a szlovák ember és a kispolgár nem ismerte ezt az átható Mekka-felé nézést. Nem csodálható tehát, ha a háború után a más nemzetiségű kispolgár, a kiskereskedő, az iparos, a harmadrangú ügyvéd és a városi hivatalnok erősebb gyökeret vert városának talajába, mint a magyar, s amint uralomra jutott, jobban ápolta a helyi életet és kevésbé vágyott máshová. Idővel a szlovenszkói magyar városok lakója is átvette e helyi érzést; szeretni kezdte városát nem csak romantikusan és spleenesen múltja és rangja miatt, hanem gyakorlatilag is, ápolni, tisztelni, s főleg: nem vágyódni el. Az urbanitás kezdete, ha a városlakó, elsősorban a számottevő értelmi réteg, nem tekinti többé átmeneti állomásnak városát, ha28