Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szalatnai Rezső: Lőcse

készített toronyóra 1516-ban elsőnek mutatta és ütötte az időt egész Magyarországon, de a lőcsei szétszóródásra későn figyelmeztette embereit. Ügy kezdődött az önkéntes kivándorlás, hogy a régi rezsim szeretettel csábította Scepusia okos, tehetséges és ügyes fiait Budapest felé. Nem volt ebben semmi különös. De egyszerre csak észre lehetett venni, hogy a kevésbé tehetségesek is mind a fővárosba vonulnak, mint az igazhívő Mekka felé. A hazai talajon senki sem akarta felépíteni az új értelmű és a népi összefogáson alapuló országot. Holott erre lett volna módja annyi furfangos és konok kitartású embernek. Mentek a hűség lépcsőin az Állam szívébe. Senki sem tudott ennek a régi államnak szebbeket duruzsolni a fülébe, hevesebben dicsérni a délibábos multat, mint a szepesi fiúk. Betetőzték azt a társadalmi folyamatot, mely a reformáció legyűrése után először rostálta meg a várost. Lőcsén maradtak a szülők, akik lassan nagyszülők lettek s rendre kihalnak. A város meg a vármegye is tartott még valami kis csoportot, valami réteg vékonyan ragaszkodott még az apai földhöz és házhoz meg az üzlethez is. De a többi, aki másfelé vágyott, elment katonatisztnek, papnak, tanítónak, tanárnak, egyetemi tanárnak, orvosnak, mérnöknek, tisztviselőnek, mindennek — Budapestre. Szép boldog idők voltak ezek, nyaranként egy szivárványhídon vitte haza a vonat a családos fiatalokat a lőcsei szülőkhöz. De a világháború után tökéletesen másként festett a helyzet. Holott még akkor is s még most is, ki csak tehette balgán kivándorolt Pestre, ahol természetszerűleg visszaszorította a mai országbéli magyarokat, mert a köztisztviselői pályákra, a budapesti városi hivatalokba szívesebben vették fel a szepesit, mintha megbíz247