Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az ingóságok menekítése

nyáron a szabadban vagy a csűrben éjszakáztunk. Mennyire más volt az otthon! Ez itt kényszerű szállás. Az udvaron a kútnál mosakszom. A pakkomban van két ing és gatya, de hogy mosom ki? Csak eltűnhetnék minél hamarébb! De addig nem mozdulhatok, amíg az ingóságok útnak nem indulnak. Várakozni a legnehezebb. A vasutas megmondta, elrendezi a dolgot. Ne menjek oda, ne lássanak, ne kérdezősködjek. Majd ő szól, ha a dolog rendben van. De mikor? A szomszédban cselédeskedett egy oldalfalusi házaspár, Tóth István és a felesége. Át-áthívtak magukhoz. Egyszer-egyszer főtt étellel is megkínáltak. Egy váltás fehérneműmet az aszszony kimosta. De nem akartam a terhükre lenni. Inkább csak száraz koszton voltam. Néha-néha a vendéglőbe is elmentem, inkább csak vacsorázni, mert napközben kint voltunk a földeken. Frantóval jól megértettük egymást. A közös sorsunk testvérekké tett bennünket. Ha zöldtakarmányért mentünk a vasút mellé, mindig biztatott: nekem fütyül a vonat, mért nem megyek már haza! Jól van, Franto, az is eljön egyszer. De veled, szegény német testvérem, mi lesz? Vártam türelmesen nap nap után. De egyre feszültebb lettem. Alig aludtam valamit. Későn feküdtem, korán keltem. Gyakran üldögéltem a pajta előtt. Nézegettem a nyári égen a milliárdnyi csillagot. Mily fényesen ragyognak! Eszembe jutott egy nóta. Magamban sorról sorra mondtam, és felvillant emlékezetemben a falum. Mily szé97