Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Életünk Protivínben

gazdám házával szemben a várkastély irányában volt egy ruhásüzlet. Egy idős házaspár árusított benne. Ha az utcán találkoztunk, köszöntöttük egymást. Mi, férfiak megemeltük a kalapunkat, az asszonyok bakóltak a fejükkel. Egyszer valamit vásároltunk. Velünk jött a két gyermekünk is. A házaspár nagyon megörült nekünk. Az üzletet bezárták. Hátravittek a lakásukba. Étellel, itallal kínáltak. A kislányomat és a kisfiamat simogatták, szeretgették. A kislányom szép kasmírkendőt kapott ajándékba. A feleségem ágyhuzatot, a kisfiam csokoládét. A két gyermek azután majdnem mindennapos vendég volt az idős házaspárnál. Később tudtuk meg, hogy a mi két öregünknek a családja a koncentrációs táborokban pusztult el. Nem maradt senkijük. Amikor megtudták, hogy minket is a fajtánk miatt üldöznek, határtalan szeretettel vettek körül. Mindenben segítségünkre voltak. Az ő barátságuk és ragaszkodásuk sokat jelentett nekünk a csehországi száműzetésünk elviselésében. Hontalan életünk nagy eseménye volt, amikor eljött hozzánk a csányi római katolikus magyar plébános. A rozsnyói püspöktől kapott engedélyt arra, hogy eljöjjön a szülőföldjéről elhurcolt magyarokhoz. A České Budějovice-i püspök pedig hozzájárult, hogy a protivíni katolikus templomban a cseh mise előtt misézzen a magyaroknak. A pap a húsvét szent ünnepére érkezett, hogy meggyóntasson bennünket és a szentség áldásá79