Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Egy rab német asszony és a kisfia

Az édesanyának könny szökik a szemébe. Mi az ablakon át láttuk az eseményt. A mi szemünk is elhomályosodott. Nem is tudtuk, melyik gyermeket sajnáljuk jobban. Azt, aki idegenbe került a szülőföldjéről, vagy azt, aki a szülőföldjén lett rab? Mindkettőnek ugyanaz a sorsa. Egymásra találtak. A két kisfiú azután mindennap együtt játszadozott az udvaron. A német fiúcska vékony ruhában volt, az is szakadozott róla. Adtunk rá a mi fiunkéból. Lötyögött a vékony testén. De legalább nem fázott a februári hidegben. Mindennap együtt ebédelt a mi gyermekeinkkel. Nekünk volt mit enni, hála Istennek. Otthon levágtuk a disznót. Volt szalonna, kolbász, zsír. De mi lesz, ha elfogy? Mert itt kosztolásról, fizetségről még nem esett szó. Egy nap a gazda meglátja, hogy a magyar fiú együtt játszik Gerttel, a német fiúval. Odajön hozzám, magyarázza, hogy nem lesz ez így jó. Az én fiam ne barátkozzon vele, mert ha kimennek az utcára, a többi gyerek megveri őket. Nem akartam elhinni, hogy ennyire gyűlölik itt a németeket, hogy már a gyermekek is ellenségnek tekintsék a németet, akkor is, ha az gyermek, az ő játszótársuk. Pedig így volt. Az én fiam is csaknem bajba került. Már tavaszodott. Jó idők jártak. A gyerekek 70