Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az elhurcolás megkezdődik

Álltunk az udvaron. Néztük a szomorú jelenetet. Cudar hideg volt, csak úgy ropogott a hó. Édesanyám j aj olt, a feleségem meg a gyerekek is sírdogáltak. Édesanyám 75 éves, a lányom 16 éves, a fiam 6 éves volt. Én magamban azt mondtam: Uram, Istenem, legyen meg a te akaratod. Utoljára még bementem az istállóba. Megsimogattam a két hűséges lovamat, a teheneimet és a két szép üszőtinót. Bobi kutyámat rábíztam atyusra, Jani bátyám apósára. Amikor atyus megtudta, hogy elvisznek bennünket, eljött, hógy mit segíthetne. Nem voltunk valami jóban, bocsánatot kért, aztán elvitte Bobit, hogy vigyáz rá és ad neki enni. Egy macskánk is volt. Azt a kislányom fogta az ölébe. Vittük a szegény állatot az ismeretlen útra. A katonák felpakoltak. Félrehúzódtak. Rágyújtottak. Láttam a tekintetükből, hogy szánakozva néznek ránk. Még várakoztunk a hivatalos emberekre. Egy Kvetko nevű ember volt a vezetőjük. Egy papírra felírták, hogy mi maradt a portán. Két ló, két tehén, két üsző, széna, szalma és így tovább. Amikor ez is megtörtént, elindult velünk a nagy hatkerekű teherautó. A nagykapu nyitva maradt utánunk. Megadtuk magunkat a sorsnak. A falu végén Szent János szobránál könnybe lábadt a szemem. Megemeltem a kalapomat. Nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. 31