Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Szlováknak lenni avgy elmenni

szívfájdalmat, amit náluk láttam. Mint ahol halott van. Nagy szomorúság. A nők fel-feljajdulnak. Hova viszik őket, mi lesz a sorsuk? Már összecsomagoltak. Várták a teherautót, aztán bevagonírozás, indulás a bizonytalanságba. Erdélyi Miskáékkal egy időben telepítették ki Kasza Béniéket is Otrokocsból. Ő is barátom volt a katonáskodás idejéből. Valahányszor elmentem a házuk előtt, ha Tornaijára vagy Szombatba mentem vagy onnan jöttem, mindig összeszorult a szívem. A házuknak már új lakói voltak. Vadidegenek. Ki tudja.honnan jöttek. Jó lett volna megkérdezni, mit éreznek a más házában. Otthon, Lévárton megnyugtattam az embereket, hogy a falunk nem szerepel a kitelepítési jegyzéken. Sokan nem hitték, később meg is haragudtak rám, hogy becsaptam őket. • Hittem a hivatalos embernek. Elhatároztam, hogy végzem rendesen a munkámat. A paraszti munkával nem lehet várakozni. Aminek ideje van, csinálni kell. A két ökrömet elvezettem a rimaszombati vásárra és eladtam. Vettem helyettük két szép csikót. Mindkettő pej szőrű nóniusz fajta volt. Berci meg Dezső lett a nevük. Megkezdtem velük a munkát. Szántottam és vetettem. Az erdőből hazahordtam az eladásra szánt fát. A fele dorongos, a fele hasábfa volt. Elvetettem az őszi gabonát, és kezdtem szántogatni a tavaszi vetés alá is. Pedig akkor már egyre aggasztóbb eseményekről hallottunk. Megkezdték a kitelepítést a tornaijai járásban. Most már mindennap érkeztek 23