Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A konolnisták kiűzése

Vagy önként elmegy, vagy sírt ások neki egy nagy tölgyfa alatt. Minden héten elszekereztem a falumba. Már volt szekerem és lovam. Mindig találtam valami ürügyet, hogy bemenjek a portámra. így elvittem onnan az ekét, a boronát, a vetőgépet, a szecskavágót meg egyebeket, ami nekem kellett. Nem egyszerre, de mindig valamit. Rejdovjánnak meg állandóan mondtam, hogy még mindig itt van, mikor megy már vissza Telgártba, oda, ahonnan jött, miért bitorolja az én tulajdonomat, nem szégyelli magát, hogy más fészkébe költözött, mint veréb a fecskefészekbe. Addig gyötörtem, míg egyszer kibökte, hogy ő elmenne, de ha ő innen elmozdul, a többiek agyonverik, mert akkor azoknak is menni kell. No, most megtudtam, hogy mi is a helyzet. Nincs más megoldás, el kell űzni erőszakkal. Ennek is eljött az ideje. De közben már az erdőmből hordtam a tűzifát, saját tüzelésre és eladásra is. Nálunk az erdő a legnagyobb érték. Hivatalosan az se volt már az enyém. Loptam a sajátomat. Ebből bajom lett, mert a kolonista Pupala elfogott, én őt megnyekkentettem, de később bosszút állt rajtam. Az esetem Pupalával úgy történt, hogy amikor már vagy ötödször voltam fáért az erdőben, lesben állt, és mint útőr elkapott. 123