Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Újra otthon

két nap múlva. Hozzuk a bútorokat és beköltözünk a házunkba. Én nem haragszom rá. Ő nem hibás azért, hogy az én házamba telepítették. De én sem vagyok bűnös azért, mert magyar vagyok. Együtt kell laknunk, amíg lehet és amíg tudunk. A visszaköltözést Rejdovján tudomásul vette. Megállapodtunk, hogy a kis szobán kívül, amiben már édesanyám egyébként is lakott, a konyhát is mi használhatjuk, ők pedig a többi helyiséget lakják. A fia az új helyzetbe nem nyugodott bele. Másnap a feleségével otthagyta a házat. Sose láttam többet. A feleségem, a kislányom és a kisfiam azokban a napokban a dereski rokonoknál tartózkodtak. Értük mentem és hazavittem őket. Nagy volt az örömünk, hogy újra együtt van a család. A körülmény, amelyben élnünk kell, elszomorító ugyan, de nem hasonlítható a protivíni helyzetünkhöz. Ott egy disznóólban laktunk, cselédek voltunk, itt a saját egészséges házunkban, bár nincs szinte semmink, de már nem parancsol senki, és ha nem üldöznek el újra, itt az ősi földünkön még szegényként is boldogabb az életünk. A lovaimat más hajtja, a tehenemet más feji, élelmünk nincs, de idehaza vagyunk, mindnyájan együtt, és ez a legfontosabb. Akkoriban jegyrendszer volt. Kenyeret, lisztet, cukrot jegyre adtak. Elmentem Tornaijára a járási hivatalba. A járási főnök egy Suhánsky nevű szlovák volt. Ügy mondtam neki, hogy hivatalo115