Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Újra otthon

a sovinizmus mérgező nyilaival lövöldöznek bennünket. Az én házam a falu másik végén, a Deresk felé vezető út kanyarulatánál áll. Elérkeztem a Turóc hídjához. Libák fürödtek a patakban. Egy emberrel sem találkoztam. Mintha halott faluban járnék. A Jani komáék háza előtt halkan füttyentettem, és suttogva mondtam, hogy Bobi. A csűr mögül, mintha puskából lőtték volna ki, szinte repülve megjelent az én hűséges kutyám. Átszökkent a zárt kapu tetején és lehuppant a lábamnál. Nyüszített, ujjongott, körbe-körbe szaladgált, nyakamba ugrott boldogságában, hogy újra láthatja gazdáját. Két lábát mellemre tette. Magamhoz öleltem. Nyöszörögve sírt. Nekem is fátyolos lett a szemem. Gyere, Bobikám, nézzük meg, mi van a házunknál, ahonnan tégedet is elűztek. Amikor édesanyám a családból elsőként hazaérkezett, a házunk hátsó kis szobáját elfoglalta. Ez volt az édesapám műhelye. Édesanyám a kis cókmókját belerakta és közölte Rejdovjánnal, hogy ottmarad. Ez volt a helyzet, mikor átléptenťa házunk küszöbét. Csak édesanyámat találtam otthon. A feleségem a két gyermekkel nem mert hazajönni. Félt, hogy Rejdovjánék megverik őket, és elzavarják. Édesanyám idős asszony volt, az ő jelenlétébe 113