Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Újra otthon

most bennünket? Meghalt Mátyás király, oda az igazság. Dél felé járt, amikor megpillantottam kis falum templomának tornyát. Nagyot dobbant a szívem. Újra látom az én Istenem hajlékát. Elűzték pásztorát és a nyáját. De ő áll reménykedőn és várja vissza az üldözötteket. Tanúja volt az elhurcolá: sunknak. Harangjának hazahívó szava utánunk szállt. Nepomuki Szent János szobránál levettem a kalapomat. Az Úr Jézus keresztjét öleli magához egy kis téglafülkében századok óta a falu helynévtáblája mellett. A mi magyar falunknak magyar ember nyelvének kimondhatatlan szlovák neve van. Nem is nevezte így még soha senki. Nekünk örökké Lévárt marad. Ha útra indultunk, itt sóhajtottunk Szent Jánosra emelve a tekintetünket, vezérelj, Istenem, és itt vetettünk keresztet visszatértünkkor, köszönjük, Uram, hogy hazasegítettél. De sokszor mentem vándorútra! Fazekas-földműves édesapám által készített cserépedényekkel 1929-től jártam az országot. Megfordultam Abaúj, Szatmár, Bereg, Borsod, Nógrád, Heves és más megyék falvaiban. Néha hetekig távol voltam. A két világháború között nem volt semmi probléma. Pedig akkor Szlovákiához tartoztunk. Árucikkeinkkel annyiszor mentünk Magyarországra, ahányszor akartunk. Innen vittük a fazekakat, onnan meg hoztuk a terményt. Az az idő boldogságos békeidőnek számított a mostanihoz képest, amit nem nevezhetünk másnak, mint pokolnak, ahol Lucifer gonosz fajzatai 112