Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

Amikor a két kiskorú gyermekemet említettem, a főcsendőr megenyhült. Lehet, hogy futni hagy, ha nincs ott a két járőr. így, miután egy irodistának lediktálta az adataimat, közölte, hogy vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem. A vonatjegyet megveszik ők Protivínig nekem és az öreg csendőrnek, aki viszszakísér a gazdámhoz. Felfordult velem a szoba. Visszatoloncolnak szolgaságom színhelyére. Ahol nincs senkim és semmim. Ahol egyedül már elviselhetetlen az élet. Csendőr kísér, mint egy bűnözőt. Pedig nem vétettem senki ellen. Ki tudja rólam, hogy csak egy nyomorult, szerencsétlen magyar vagyok. Az öregebb csendőr rendkívül bosszús lett, amikor megkapta a parancsot, hogy vigyen vissza Protivínbe. De nem szólt. Parancs az parancs. Csak az arca rángatózott. Mit tesz ez velem az úton? Pedig nagyon rendesnek látszik. Nem akarta, hogy ide kerüljek. Ő Benderócot akarta elfogni, nem engem. Csak ki ne töltse rajtam a bosszúját. Sohasem tudom meg, hogy milyen lett volna az utam csendőri kísérettel. Az Isten megint megsegített. Megyünk vissza az állomásra. A peronon jön velünk szembe egy vasutas. Ő kiabálja, hogy melyik vonat mikor, melyik vágányról hova indul. Látott, amikor elvittek. Az én csendőrömnek ismerőse lehet, mert megszólítja. Káromkodik neki veszettül. Engem kísérnie kell Portivínbe. Nem vagyok bűnöző, 108