Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

Megpróbáltatásom új színhelyéül a Sátán Bohumint, ezt a dromedár cseh várost választotta. Nézem a kupé ablakán át a nyüzsgést a peronon. No, ha elhagyjuk ezt a nagy buta állomást, akkor már egyre közelebb leszek a szülőföldemhez. Az út nagyobb részén túl vagyok. Éhes is, szomjas is voltam, de nem mozdultam a helyemről. De mások kimozdítottak. Látom, hogy két csendőr, egy fiatalabb és egy idősebb közeledik a vonathoz. Biztosan ők is utaznak. Felszállnak éppen abba a kocsiba, amelyben én ülök. Jönnek be a fülkébe. Hátra se nézek. Hallom, hogy kérik az igazolványokat. Nyújtom én is a papíromat. Elég régi volt, még Tornaiján állították ki az elhurcolás előtt. De valódi igazolvány. Lejárat nem áll rajta. A fiatal csendőr nézi a papírt, aztán engem. Hol arra, hol rám pislog. Aztán megszólal tisztán magyarul. Megörültem. Azt hittem, egy földim, egy magyar fiú. Mindegy, ha csendőr is, de magyar. Kérdezi, hová utazom. Mondom, hogy Tornaijára. No, szálljak csak le. Vigyem a pakkomat. Ez már több kettőnél, gondoltam. Eddig megúsztam. Majdnem otthon vagyok és most lebukok. Az én „magyarom", aki mindjárt megmutatta, hogy rosszabb a magyarnál: úgy lett csendőr, hogy szlováknak íratta magát. Szlovákká lett magyar legény. Ilyen áruló kell a hatalomnak a magyarok ellen. Az egyik csendőr előttem, a másik mögöttem. Leszállok. A peronon megállunk. A fiatal csend105