Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

őr felszólít, nyissam ki a pakkomat. Leteszem a táskámat, kicsatolom, felhajtom a fedelét. Pár szennyes ing, gatya volt benne. A tetején iratok, levelek. Szerencsétlenségemre ott volt az a levél is, amit a feleségem írt már hazulról. A renegát legény kezébe veszi. Olvassa a címet: Protivín, č. 23. okr. Písek. - Te szököl - mordul rám a csendőr. - Dehogy szökök, megyek a családomhoz, az már otthon van - válaszoltam hebegve. Elbocsátási papírom sem a gazdámtól, se a munkaügyi hivataltól nem volt. Ezt követelte a csendőr. Hogy is lett volna! De hát csak nem vallom be, hogy valóban megszöktem! -Gyerünk a kapitányságra - bökött meg az én csendőröm. A másik kérdi tőle, hogy mit tettem. Amaz hadarja neki, hogy szökevény vagyok. Vitatkoznak. Annyit megértettem az idősebb szavaiból, hogy hagyjanak engem, mert én nem vagyok Benderóc. Milyen szerencsétlenség. Rablót, gyilkost vagy ki tudja, kit kerestek és engem fogtak meg. Egy nyomorult magyart. De hát ez is valami. Becsukom a táskám. Elindulok. A vonat ablakából néznek utánam. Vajon ki lehet ez a jómadár, akivel együtt utaztak. Bizony, se nem tolvaj, se nem betörő, csak egy földönfutó, aki szeretne a családjához hazamenni. Fütyül a vonat. De most nem nekem. Hallom, hogy éles kattogással elhúz mögöttem. Ez már nélkülem megy Tornaijára. A kapitányságon egy nagy várakozószobában 106