Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

ember volt. A pakkomból sejtette, hogy megléptem, csak azt nem tudta, mit keresek én Borban. Ignácnak és Margitnak elmondtam sorban mindent, ahogy történt. Jól tettem. Ignác mindjárt azt javasolta, hogy ne vigyem magammal a pakkomat. Az feltűnő. Elég ha egy kisebb táskát viszek, mintha csak valami ügyes-bajos dolgot mennék intézni. Ők a pakkomat postán feladják a Bálint sógor címére. Felülök egy buszra. Tíz órakor megy Strakonicére. Onnan meg egy órakor indul személyvonat Prágába. így történt. Éjjel fél 12-kor Prágában voltam. Itt már biztonságban éreztem magam. Megváltottam a jegyet hazáig. A gyorsvonatba idejében beültem, s így jó helyem lett. Egy fülkében az ablak mellé behúzódtam, és perceken belül elaludtam. Amikor felébredtem, Česká Třebovában állt a vonat. Eszembe jutott február 2-a, Gyertyaszentelő napja, amikor az úton Prága felé a vonatunk elakadt a nagy hóban. Lepergett lelki szemem előtt az a kálvária, amit a mai napig megjártam. És mi vár otthon? Mindegy. Csak már együtt lehetnék a családommal. Újrakezdjük az életet. Most nyár van. Ragyogóan süt a reggeli nap. Visz a vonat hazafelé. Olyan messze voltam már szenvedésünk helyétől, hogy teljes biztonságban éreztem magam. Álmomban se gondoltam volna arra, hogy elfoghatnak. A kálváriának ez a stációja még ezután következett. 104