Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)
Szvatkó Pál: A szlovenszkói magyar irodalom
10 ban és elképzeléseiben a magyarságot innen, Szlovenszkóról kívánta megváltani. Valóságos missziós tudat élt ebben az időben a fiatal szlovenszkói írókban. Ügy érezték, hogy ők az «újarcú magyarok», akikben az államfordulat és a később átélt, események hatása «új mentalitást» fejlesztett ki, egy nemesebb, népibb magyarságot, amelynek szempontjai, ha áttörnek, alkalmasak a nemzet rehabilitálására és az új prosperitás előkészítésére. Átitatódtak szociális tendenciákkal, amit az emigránsoktól tanultak, de átitatódtak a föld, a közvetlen környezet, a kisnép, a nemzet valóságos patriarkális szeretetével is, amit csak vidéken, vidéki gondolkozással tanulhattak meg és soha a szerintük nyugati Mekkák felé néző akkori budapesti irodalomban. Minden, amit írtak, amit cselekedtek, tele volt az elhivatottság tudatával. Győry Dezső szólaltatta meg lírájában a leghatározottabban az új hangot, az «új arcú magyar» elnevezése is tőle származott. A költő körül valóságos tábor keletkezett, a «Prágai Magyar Hírlap» vasárnapi irodalmi mellékletei lendületesen képviselték a fiatalok irányzatát, sorra jelentek meg a magyarság megváltását sürgető verseskötetek, folyóiratok, a nép felfedezésének mámorától csillogó regények és tanulmányok. Az új nemzedék hitte, hogy a magyarságot és a magyar kultúrát innen, a különös körülmények közé pottyant nemzetrész földjéről kell megreformálni, valahogy úgy, mint hajdan a wittenbergai diákok vagy a bécsi nemesi testőrök tették. A mozgalom azonban zavaros és határozatlan maradt. Talán hiányzott belőle a nagy egyéniség, aki kristályosítja, talán nem volt annyira irodalmi, mint inkább politikai, ami meg is látszott, amikor a kezdetben kizárólag irodalmi kérdésekkel foglalkozó és irodalmi eszközökkel harcoló irányzat