Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szvatkó Pál: A szlovenszkói magyar irodalom

i 1 tisztára politikaivá vált és a «Sarló» csoportosulásába torkolt. A «másság-érzet», a generációs tudat, a missziós-élmény lassan-lassan elhagyta az irodalom berkeit. Fiatal vezérei, a sarlósok, politikai célokat tűztek maguk elé, de terveiket nem tudták megvalósítani, széthulltak, sokan a kommunizmusig jutottak. De a szlovenszkói irodalom második korszaka, amely körülbelül 1924-től 1929-ig tartott, és az új nemzedék, az «újarcú magyarság», a jellegzetesen szlovenszkói élmények és belátások kihangsúlyozásából álló, különös miszsziós tudatával így is a szlovenszkói magyar kultúra legérdekesebb ideje marad. A vajúdás ideje, az önálló gondolkodás születése, a sejtmagot teremtő «másság-érzet» keletkezése. A sarlósok, a szervező Balogh Edgár, a lírikus Morvay Gyula, a regényíró Kovács Endre, az esztétikus Peéry Rezső, az esszéista Brogyányi Kálmán, a szociológus Horváth Ferenc s a többien, a Terebessyek, a Dobosiak, a Borosok ebben az időben álltak fejlődésük zenitjén, de a fiatalabb aktív írók is ekkor érték el a legnagyobb érvényüket. Győry Dezső, Darkó István, Mécs László, Egri Viktor, Jarnó József, Simándy Pál, Sebesi Ernő, Tamás Mihály, Vozári Dezső, Sándor Imre és sokan mások e második korszakban tűntek fel, ha a kor irányzatának megfelelően, a kaotikus lelkesedés és missziós érzet révületében, tiszta irodalmi jellegükkel nem is játszottak annyira vezető szerepet, mint a forrófejű és az irodalmi fogalmakkal csak handabandázó sarlósok. * Éppen a forrófej űség, a valódi értéket és színvonalat alig ismerő túlzások, a politikai tendenciák felburjánzásai határozták meg a harmadik korszakot, amelyet Szlovenszkón szeretnek a