Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Sziklay Ferenc: A kenyér

182 Felordítottam fájdalmamban. A nehéz ember bokszoló állásba zökkent, támadóan. Nem vártam meg az ütését, elöntötte az agyamat a vér, egyetlen ökölcsapással leütöttem. Hát igazság az, hogy ezért elítéltek? «Erős felindulásban elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés». Óh, be csúnya ez! Hát nem az a másik volt a közönséges gyilkos, aki előre megfontolt szándékkal megölte a Szépet, a Szerelmet? Engem! Nem vagyok én százszor ártatlanabb, mint az a leütött vadállat? * Kértem, hogy magam élelmezhessem magamat, vagy fizessem meg a nagyobb ételadagot. — Az csak politikai elítélteknek van megengedve, — volt a fegyházigazgató válasza — a közönséges bűnösöknek nem. Én közönséges bűnös! Ez az igazságszolgáltatás? Ez a humanizmus?! A politika szentebb, mint a művészet? A hazaáruló, a társadalmi rend felforgatója miért érdemel kivételes elbánást? Javít azon a börtön? Ha kiszabadul, csak ott folytatja, ahol abbahagyta. Sőt! Még súlyosabb lesz a szava, mert a tömeg mártirt képzel belé! Én gyilkoltam volna, ha engem meg nem ölnek? És fogok még ölni, ha megérem a szabadulást? De nem ! Nem élem meg ! Nem bírom két évig. Halálra vagyok ítélve, csupa humanitásból! * Csak legalább azt engednék meg, hogy dolgozhassam! Úgy szeretném megtudni, csakugyan ő adott-e nekem alkotóerőt, vagy csak képzelődés volt az egész? Magamtól is menne? Álmomban alkotok. Lázasan, sietve . . . Olyan különös ez! Tudom mindig, hogy csak álmodom és nem akarok fölébredni, hogy tovább tartson