Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Sziklay Ferenc: A kenyér

i8, a kínzó boldogság, amit a munka ad ! Borzasztóan szenvedek ! Csak egy maroknyi agyagot kaphatnék! Egy héttel ezelőtt betörtem az ablakot. Hirtelen ugrottam föl az ágyból ébresztőkor, elszédültem, nekiestem az üvegnek, a fejemet is beszakítottam. A betegszobába vittek, ma kerültem vissza a régi cellámba. Az üveg újra a helyén van és . . . körülötte . . . friss gitt! Első örömöm, amióta itt vagyok! Valami, amit gyúrni lehet! Felujjongtam. Lázasan kapartam ki a körmömmel, reszketett kezemben az alaktalan massza. Alaktalan? Dehogy! Ott, ott van benne az eszme, csak formába kell gyúrni! Minden eszme benne él az anyagban, csak a fölöslegtől kell megszabadítani. De mit csináljak belőle? Ebből a maroknyi valamiből melyik hatalmas gondolatomnak adjak életet? Hiszen úgy megrohant egyszerre minden lelkembe zsúfolódott álmom, szenvedésem, szégyenem, hogy teljesen elfojtotta a gondolkodásomat. Nem tudtam, mit csinálok, csak a kezem dolgozott. A lelkem mélyéről vezethette valami titkos erő, amiről nem tudok számot adni. — Ah, már alakul! — Tovább, tovább! — Megvan! — A «Vágy» lehetne a címe. ő, megint csak ő! Hát mégse tudok szabadulni tőle? Az emléke is uralkodik rajtam? Csak általa vergődtem világhírre? Nélküle semmi sem vagyok? Kétségbeesetten gyúrtam össze görcsös tenyeremben. Most már akartam mást formálni belőle. Izmos férfi-alakot. A régi magamat, amire éppen úgy vágytam talán, mint utána. És — sikerül! Ha kint lehetnék, kivéshetném nagyban! Márványba! Nem, bronzban erősebb lenne. «Akaraterő!» . . . Győztem, győztem! Nélküle is vagyok! — Csak lehetnék, ha élni hagynának! . . . *