Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szvatkó Pál: A szlovenszkói magyar irodalom

i 1 «kritikai korszak»-nak nevezni, s talán 1929-től 1933-ig tartott. Az időt az írók, de főleg a tisztaságot és világosságot kívánó kritikusok felülkerekedése jellemzi. Akik a művészetet és a szolid kultúrát többre becsülték a zavaros «megváltási» lendületnél, bosszankodva vették észre, mennyire ellepi a gaz a különböző politikai tendenciák környezetét s mennyire megengedett a tökéletlenség azoknál az íróknál, akik «elvhûek» s a politikai exponensek szekerét tolják. Ebben a korszakban ismét szerepet kapott a pesti mérték. A tisztára világnézeti irodalom reakciójaként bizonyos eltolódás keletkezett az öncélú irodalom felé s egyre jobban felmerült a kívánság, hogy gyomlálni kell, nevelni, szellemi központot és tekintélyt teremteni. Azok az írók, akik úgy vélték, hogy külön osztályt jelentenek s alkalmasak az irodalmi nevelő munka elvégzésére, 1930-ban először gyűltek össze Szent-Ivány József meghívására Liptószentivánon, hogy az úgynevezett «Szentiváni Kúrián» foglalkozzanak a tisztítás kérdéseivel. A népes írógyűlés után a lírikusok «Nyitott könyv» címen nagy lírai antológiát adtak ki, hogy a szlovenszkói irodalom legszebb termékeinek összeválogatásával megmutassák az irodalmi színvonal új útjait. Később, amikor a háromszor megtartott Szentiváni Kúria körül bajok mutatkoztak, «Üj Munka Társaság» néven fogtak össze az írók s hosszú előkészítés után kiadták Prágában az «Üj Munka» folyóiratot, amely kritikai és összefoglaló tendenciával ugyan nagy port vert föl és nagy jelentőségre tett szert, — de nem élte meg a második számot. A kudarc jellemző volt. Ebben az időben mintha az elfáradás és a szétesés jelei mutatkoztak volna a szlovenszkói magyar irodalomban. A vitaiizmus alábbszállt, pedig ami eddig a legnagyobb értéket jelentette és a legjellegzetesebbnek lát-