Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szvatkó Pál: A szlovenszkói magyar irodalom

13 szőtt, éppen a hatalmas kultúrvitalizmus volt, a vágyak intenzitása, amely mozgott, forrott, ágált még akkor is, ha a kiemelkedő művészi alkotás magasságáig nem tudott elérkezni. A második korszak büszke önbizalma nem létezett többé, a harmadik korszak rendet teremteni akaró kritikai energiáját kis érdekek nem engedték érvényesülni. 1933 után legfeljebb írók éltek Szlovenszkón, de hiányzott az irodalmi élet, az önálló vérkeringés, a különleges zamat. Az írók főtörekvése ismét az lett, hogy minél előbb bekapcsolódjanak a budapesti irodalomba, ott keressék érvényesülésük útját, s ne innen, Szlovenszkóról hódítsák meg az összmagyarságot, hanem bévülről, Budapestről, nem önálló szlovenszkói lényegük kivirágoztatásával (mint az erdélyiek), hanem a pesti tendenciákhoz Pesten alkalmazkodva. Helyes vagy helytelen a fejlődésnek ez az útja? A váll vonogató szakítás a regionális tendenciákkal annyi bátor erőlködés után? Ez a probléma áll ma a nagyon kis méretekre összezsugorodott szlovenszkói irodalmi élet vitáinak előterében. * Csak szlovenszkói írók vannak, vagy van szlovenszkói magyar irodalom? Erdély félreértett mintájára, hasonló történelmi adottságok nélkül és egészen más, hibás tendenciákkal regionális magyar irodalmat kell kifejleszteni Szlovenszkón, vagy egyszerűen Pesten keresni az érvényesülés útját és ottani folyóiratoknak, kiadóknak, kritikusoknak dolgozni az ottani olvasó szájíze szerint? Szükséges-e a régi sarlós és «új arcú» tendenciáknak megfelelően az új mentalitás diadalmas és ragyogó kidomborításával új, megtisztultabb olvasó- és hívőtábort teremteni, vagy nem, ezek a kérdések foglalkoztatják manapság a napilapok irodalmi