Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Vers - Erdőházi Hugó

75 rfhúctá %*encuk M&éiqtöts* Szerette őt a fű és hullámzó mező, a határ lepkéje volt, hogy fáról fára szállt, a messze dombokról úgy gurult hazafelé a széllel, mint rongylabdája. Elmondom róla most, hogy Várföldön lakott rosszgyomrú zsellérek között, hogy nyár égette a kalászok okos fejét, kilenc évet számlált rája anyja, ki nem sírt, hogy most meghalt, csak egy fáradtszárnyú veréb röptét figyelte, ő száll ott, ott megy el a Miska, fölpuffadt arcát ott viszi a kövér felhő, kék szemei szétfolynak az égen, vájjon merre kiált most zsíros kenyérért ; az iskolában szűk volt néki a pad, nagy mezők között lakott és zöldhátú dombok felett rikoltozott, elmondom róla, hogy sokat szenvedett kilenc év alatt és ha aludt, salétromvirág borult szőke fejére, reggel kakassal ébredt, gyümölcsfák ágaival ölelkezett, vadalma izével indult napi útjára. Most, hogy halott a Miska, gyerekek menjetek a várföldi zsellérházak közé és a határmenti táj fái alatt keressétek a Miska hangját, ő itt maradt azért, mert örök az élete a földben, hol alszik és álmodik a földről, vadalmák ízéről, a meséről : élt egyszer egy Trencsik Mihály, éjjel mindig izzadt, nappal koplalt és örült, mint a virágok és az állatok szélfedelű mezőkön és csókot rejtegető bokrok alatt...