Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Tanulmány - Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar irodalom - lélektani szemszögből

A SZLOVENSZKÓI MAGYAR IRODALOM - LÉLEKTANI SZEMSZÖGBŐL A szlovenszkói magyar ember viszonya irodalmunkhoz bármennyire tárgyilagosak igyekszünk is lenni, mindig érzelmi álláspont. Szeretnők, ha lenne irodalmunk, minden újonnan megjelenő könyvet azzal a boldog várakozással veszünk kezünkbe, hátha ebben találjuk meg az ébredező szlovenszkói irodalmi géniuszt, ezzel teremtettük meg azt a műalkotást, mellyel a szlovenszkói magyarság bebizonyítja művészi erejét és eredetiségét. Mert valóban termékeny, kiegyensúlyozott életet csak az önálló értékeket teremtő egyének, nemzetrészek vagy népek élnek s ezért a szlovenszkói magyarság lázas irodalmat-akarása mélyen gyökerező lelkivágy alkotó teremtő, élet után. Az itteni magyarság életének lélektani elemzésénél, nevezetesen kultúrális téren, sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy körülményeink súlyos gátlásokkal aggatják tele az alkotásra lendülő szellemet s így megnyilatkozásait nemcsak a kritikai értékelés zsinórmértékével, hanem a lélekbúvár finom szeizmográf jávai kell vizsgálgatnunk. Vannak jellegzetesen szlovenszkói magyar szellemi gátlások, amelyek az évek folyamán inkább mélyülnek és kiszélesednek, mintsem feloldódnak. Minden szellemi munkás tudniillik, hacsak nem valami őseredeti tehetség, bizonyos szellemi talajból gyűjtögette magának össze azokat a lassanként meggyülemlő feszülő erőket, melyek alkotásra ösztönzik. Azaz van egy bizonyos szellemi mult mögöttük s az megfelelő alapot nyújt a jelen helyes értékelésére és a jövő elképzelésére, egyengetésére. Iskolák, könyvek, újságok, folyóiratok, színház, előadások, kultúrkörök, napjainkban a film és a rádió azok a tényezők, amelyek észrevétlenül is csiszolják, formálják, kiképzik a szellemi munkás egyéniségét, a vele született hajlamot kultúrértékek felvételére, elraktározására, továbbfejlesztésére és teremtésére. Ezeket a nevelő erőket, amelyeknek mélyenható munkáját az ember eleinte alig érzi és rendesen kevésre becsüli, fejlődése folyamán, amint távolodik tényleges működésük idejétől fölfedezi, megbecsüli és mint termékenyen ható kultúremléket értékeli. Közhelyként hangzik talán az a megállapításunk, hogy a fölnövekedő fiú megérti és megbecsüli az apját, a diák tanárát és az iskolát, az ember gyermek- és ifjúkorának minden nevelő intézményét, amennyiben azok persze nem voltak patologikus elhajlásúak. Gyarlóságaikat, tökéletlen-