Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Cseh műfordítások - Karel Čapek: Haditörvényszék, A fehér kór

Karel Čapek fiaditÖMiéH4f

*

féb~ Az apró állomásépületben összeült a hadbíróság. Elövezették az embert, akit abban a pillanatban fogtak el, amikor megtámadta a sebesültet. A vádlott még fiatal volt, arcára kiült a rettegés verejtéke, puskatus sebzette ajkáról vér csordogált, a vére, melyet sebzett, iszonyúan reszkető kezével végigtörölt az arcán. Borzalmas állapotban, szinte magánkívül volt ez az ember, egész testében remegett. Embertelenül szánalmas és szerencsétlen volt. Az elnöklő tiszt feltette a kérdéseket. Az ember nem válaszolt, még a nevét se mondta meg. Csak a szemeit meresztgette a borzalom őrületében. Aztán a katonák vallottak, tompán, bosszúálló kedvvel. Az eset végtére is egészen világos volt : rajtaütött a sebesült katonán és óráját láncostul elvette. Az elnök ujjaival az asztalon dobolt, amelyen tegnap ilyenkor még a Morse-készülék kopogott, nem volt többé mit és miért kérdeznie. — A rögtönítélő bíráskodás alapján — mondta aztán — ezt az embert halálra ítélem. Vezessétek el ! Az ember egy szót sem értett az egészből, engedte, hogy elvezessék és véres kezével újból megtörölte ajkait. Vége volt a törvénykezésnek. Az elnöklő tiszt leoldotta kardját s kiment az állomás elé, hogy végre szabadon fellélegezzék. Holdvilágos éjszaka volt. Ügy tünt, mintha minden márvány-fényben ragyogna. Fehér volt az országút, fehérek voltak a fák és fehérek a végtelenbe nyúló mezők is. Mindenütt ez a tiszta fehérség, kristályos ragyogás és a végtelen, szinte égető feszültség. A végtelenségig fehér. És a végtelenségig bántó és világos volt ez a nagy hallgatás. E fényes, halott és mogorván nyugodt éjszakában. A csillagok sem ragyognak és semmi sincs, ami békességre intené az embereket, a kegyetlen, éles fénynél semmi egyéb sincsen. A tiszt lehajtotta a fejét. A váróteremből kihallatszott az