Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Előszó - Marek Antal: Köszöntő

10 lékeket talál s mind többet s többet gondol az egyénre. Az egyén az európai népek zűrzavarában egyre erősebben háttérbe szorul, gyengesége s érthetetlen ünnepi hangulata mind a múlté. Mégis mi minden történik az egyénért a kollektív gondolat mindent elsöprő fergetegében. Hivatás ez ? Nem. Parancs. A kor parancsa, »mindenki a fedélzetre« ismert vészkiáltása. Büszkék vagyunk arra, hogy Európa megmentésén mennyien fáradoznak közülünk. Büszkék vagyunk azokra a fiatalokra, akik elsősorban a nemzetet akarják megmenteni s egészségesen harcba dobni az örökebb emberi kultúráért. Látjuk a kiábrándultakat, akik már minden utat megjártak s leültek az út szélére. Nem szánalmat érzünk irántuk, mert a szánalom szégyenletes bélyeg, hanem megértést. A kor harcával együtt kell születni, hogy bírják az inak és idegek. A gyermek repülőgépzajos eget csodál ártatlan fényű szemeivel. Motorzúgás zavarja az első mese ámulatát. Kopottas ruhában kell az iskolába járnia. Boldog személyes gyermekkori élménnyel nehéz Ady nemzedéket megérteni. Dehát van-e más emlékünk, mint a háború s az azt követő szánalmas szegénység ? Van-e titkosabb s gyönyörtelibb élményünk, mint az írás, amelynek mindannyian öröktől fogva rabjai vagyunk ? Talán a gyermekkor... Vagy akár a felnőtt kornak egy szakasza, amikor a vérségi kapcsolat vagy a léleknek egy felejthetetlen hangulata örök időkre hozzáköt a tájhoz. Ide merül a lélek, mint vödör a kút mélységébe s innen merít az élet hétköznapi munkájához ünnepi hangulatot. Ez az életszakasz felejthetetlenebb, mint a felnőttkor ezer és ezer beérkezett, komoly történése. A távolságon át minden megszépül, megnő a határ, kétszeresére tágul a szoba, háromszorosára nyúlik a templomtorony. Az érett férfikor ijesztő futásában ott marad a keserű íz a száj szegletében. Mindig többet és többet gondol az elmúlásra, idegei nem eléggé rugalmasak ahhoz, hogy elbírják a nagyobb megrázkódtatásokat. Az író lelke ebben a korban már terhet jelent kifelé, a világ felé, csak bent a lélek katakombájában áldozik tovább a Szellemnek. »Oda« mindenkor visszafut lélegzetetállító rohanásban. Fiatalságot nyer onnan s energiát. Ma nem gondol soha életének erre a boldogabb szakára,