Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Kaczér Illés: Tátogó

94 — Ez is egy lexikon ! — kiált fel az asszony. — Nem lehet belőle megtudni, mit eszik egy Tátogó. Fellapozzuk a Meyert, a Révait, a Knaur-kislexikont. Sehol semmi. A Brehmből megtudjuk, mivel táplálkozik az oroszlán, a hangyaleső, a cethal és a fiahordó. De hogy egy verébcsecsemőnek mit kell adni enni, arról egy árva betű sincs. Lujza kiviszi a borsópiirét, megmelegíti, visszahozza, az asztalra teszi. Újra kiviszi, megmelegíti, az asztalra teszi. Harmadszor figyelmeztet bennünket, hogy ebédeljünk végre. Leintjük. Hagyjon most minket. Már a Péter könyveiben keressük az útmutatást. Szép kis tankönyvek ! A legfontosabb itt is hiányzik. Közben különös dolog történik Tátogó szüntelenül tátog és csipog is hozzá Eddig csendben volt, most azonban olyan hangosan, olyan követelődzően csipog, hogy az embernek a szíve fájdul meg bele — Lujza, — kiáltja az asszony kétségbeesetten — maga falura való. Maga nem tudja, mit eszik egy kis veréb ? — Hogyne tudnám. Hernyót eszik és gilisztát. — És ezt eddig nem tudta mondani ľ — IIa nem kérdezte a nagysága. — Jó, vigye ki az ebédet. Majd ha vissza jövünk, megmelegíti. Szaladunk ki a rétre, keresgélünk a fűben, a bokrok közt, túrjuk a földet, Péter talált egy gilisztát. Bravó ! „Sietünk vissza Tátogóhoz. Szegény fióka, aléltan alszik a vattában. „Csip, csip, csip !" Rá se hederít a csábító csipcsipL-e. Ki kell őt piszkálni a vattagöngyölegből. Mutatjuk neki a gilisztát, nem nagyon lelkesedik érte. Visszahúzza a nyakát, fáradtan ásít. Lujza bejön, kihívón mosolyog, apróra darabolja az eledelt s egy fogpisizkálóval a torkára tolja a madárnak. Ez tetszik neki. Nem Lujzának, Lujza morog, hogy negyedszer is kihűlt a finom borsópüré, Tátogónak tetszik. Tátog, nyel, tátog, nyel, pislog, meglóbálja a fejét, mintha azt mondaná : ez már kedvemrevaló. — Látjátok, így kell ezt, — magyarázom gőgösen, mintha én találtam volna fel a spanyolviaszkot. — Csakhogy ez