Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

— Melletted vagyok, nagyra nőj, Tutyu! Tutyu bólogatott, nevetett, a kezét dörzsölgette és monoklit vágott a szemére. Kiállt a kisterem üvegajtajába, és beleharsogta a táncolók közé: — Tisztelettel felkéretnek a hölgyek és urak, hogy most azonnal fáradjanak át a kisterembe. Ti is jösztök, Rudi. A lámpákat oltassátok el, mert rendnek kell lenni. A kisterem gyorsan megtelt a beözönlőkkel. A pincérek asztalokat hoztak, kis helyeken szorongtak a társaságok, a fiatalokat az új helyzet felvillanyozta. Tapsolni kezdtek, a cigány tust húzott. — Halljuk Gálfy Tutyut. Tutyu harminc-egynéhány év szántotta vörös képe elemében tüzelt a tömegben. Megráncigálták, poharat .nyomtak a kezébe, éljent kiáltottak rá, jóllehet senki sem tudta, hogy mire készülődik. Az elhelyezkedés után valaki elkiáltotta: — Lássuk a produkciót, Tutyu! Meghajtotta magát. — Türelem, hölgyeim és uraim. Történelmi színjáték veszi kezdetét. Kiment a teremből, és kis idő múlva kisebb társasággal tért vissza. A terem sarkában külön állított asztalhoz vezette a főhajtással köszönő négy férfit. Egyikük egyenruhában volt. A bálozok meglepetve ismerték fel benne az új rendőrkapitányt s a többiekben is az új uralom helyi nagyságait. Bilóczy idegesen topogott a köszvényes lábával: — Ez a Tutyi meggárgyult. Nyakunkra hozta a hatóságot. — Hozott Isten benneteket — szólt Tutyi hangosan —, mulassatok jól. Remélem, nincs kifogásotok az ellen, hogy egy kicsit megnyújtsuk a bált? Kint eloltattam a lámpákat ... A rendőrkapitányhoz fordult: — Légy szíves, itt te gyújtasd meg az összes csillárokat. Hisz együtt jártunk iskolába, vagy mi! Odatámolygott a négy ember asztalához, és szeretetre 93