Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

— Igen, így volt... Akkor itt, a sarokban egyedül •maradtam veled, Irénke, emlékszel? A lány megrebbent szemhéját a zsebkendőjébe dörzsölte. — Mért kérdezed ezt? Emlékszem. — Mert akkor vallottam meg, hogy szeretlek, s te azt mondtad, hogy én is szeretem magát, Sándor. — így volt. — így. A többiről, az azóta tartó három évről szeretnék most veletek beszélni. Ez a Tutyi elég jól előkészítette a talajt rá. Most meg tudom mondani, amit legutóbb tapasztaltam. Az öccse felugrott a székről, és határozott hangon kérte: — Engedd meg, hogy én beszéljek előbb. Hiszen éppen evvel kerestelek téged. — Tessék, meghallgatlak. A lány reszketve hallgatta a párbeszédet. Előkapta a zsebkendőjét és sírva fakadt. Mindhárman szenvedő testtartással álltak fel. Ebben a pillanatban nagy lármával vitatkozó férfitársaság robogott be a kisterembe. Gálfy Tutyi karon fogta Sándort, és a hangos társaság közepébe ragadta. 3 — Barátocskám — kiáltott az öreg Bilóczy —, így megzavarni a mulatságot, barátocskám! Így beleköpni a levesünkbe! ... Mir hogy hagytátok magatokat, mir, mir? Selmer bárónő, aki egyedül jött a kisterembe a nők közül, csillapítóan szólt rá: — Mi a különös ezen, Istike, mondja? Nem tudom megérteni. Hubert éppen most adta elő, hogy a rendőr teljes joggal avatkozott be. Az engedély három óráig szól, már egynegyed négy. Bilóczy a fejéhez kapkodott: — Na má, na má, még maga is így beszél. Már akkor itten ehhez nincs mit hozzátenni. Itten én már csak hall91