Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

egymás arcát a hóban, egymás gallérja mögé havat dugdostunk, és bementünk a bálterembe. Akkor aztán Rudi ráhúzta. — Tutyi dirigálta. — Ügy van. Soha olyat nem táncoltak a megyebeli lányok, mint akkor a tépett ruházatú, gallértalan, maszatos urakkal. A huszárok a falat rágták. Molnár kapitány hat pezsgősüveget balanszírozott, és egyszerre dobálta és elkapta őket. Wern'er főhadnagy ingujjban gordonkázott, Jakubovics énekelt. Nagy kivilágítás volt az! Elhallgatott és maga elé bámult. — Minek beszélem ezeket? ... Vagy már megmondtam, hogy minek? ... Sándorka, neked még reggel előtt megmondom, helyes? — Helyes, persze. — Akkor visszatartottuk a hölgyeket egészen délelőttig. Képzelhetitek, a kihűlt teremben! Tíz óra tájban katonazenével menetszázad ment a téren át az állomásra. A társaság kitódult a Három Rózsa balkonjára, és a cigány együtt játszott a katonabandával. A hölgyek a báli csokrokat ledobálták a katonáknak. „Nézzétek a gazokat", mondta Jakubovics főhadnagy, „még fel se szedik". Leüvöltött a menetelő katonáknak: „Vegyétek fel a virágokat, disznók!" Azok egykedvű, álmos arccal néztek fel a társaságra, és tovább taposták a sárgás, puha havat. Jakubovics előkapta a revolverét, és megint lövöldözni akart, alig sikerült lefogni őt. Kis idő múlva hozzátette: — Szép, nagy hecc volt, mi? Felállt, megtántorodott, elsepert maga előtt egy poharat, bocsánatkérően mosolygott: — Mindjárt visszajövök, mert még akarok Sándorkának valamit mondani Csak benézek a terembe, hogy mit lehet csinálni. Elbotorkált. Lóránth Sándor elkalandozó hangon tette hozzá, közben szeme szögletéből az öccsét és a menyaszszonyát nézegette: 90