Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Mese a szomorú repülőgépről - Földes Sándor: Petróleum

— Bőrt? Miért? — Megettem. A cella egyetlen borzalmas grimasz. A csavargó a sebhelyeket mutatja. — Ez itt az egyik. Ennek nyolc éve. A másik ott feljebb, ötéves. A harmadik csak négyesztendős — és vigyorog —, kalendárium. Péter undorodik. Kitől? Magától? A csavargó megfelel: — Mit akar? Én nem vagyok ember. Péter néma. — Sokan vagyunk — nem emberek. A csavargó nem ember. A szegény nem ember. A cigány, a fekete — azok sem emberek. Nevet. — Mit akar? Mi megehetjük magunkat. Bűn ez? És az erdőkben gyilkolni sem lehet. Bűn ez? Egy gyáva mozdulat. Tiltakozás. — Hagyja csak. Tudom, mit akar mondani. Mint egy groteszk bálvány, felegyenesedik. — Embernek neveznek. Hosszú, zavaros nevetés rázza. — Néha. öt évig bujdostam a katonaság elől. Ezzel kezdődött. Aztán már roncs voltam. Csak bezártak. Azután sok télen ez volt a takaróm. Ez a szó. De már senki sem nevezett annak. Hirtelen összefagy. Elhalkul. — A legnagyobb gaztettem jut eszembe. Egy kisfiút láttam cukorsipot szopogatni. Emlékezni akartam, hogy talán mégis voltam gyermek. Elragadtam a sípot, a gyermek sírva fakadt. Lenyeltem íz nélkül és elmenekültem. És aztán sírtam ... Átkozottak legyenek, akikért sírnom kellett. Akik még embernek gyaláznak. Már csak a két ökle mozog. — Ezt írja meg, író úr! Ezt... Belép a foglár. Péter látja, hogy a ruháján egyetlen sor lángol — a börtönőrén, ki mindnyájukat fogva tartja. Látja és olvassa: — A szó a gyilkos. Az írás nem elég! 390