Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

A költő anyja - L. Kiss Ibolya: A költő anyja

egy odatévedt nagy hópelyhet törölt le keze fejével a szeme sarkából. Äztán szótlanul, lassan megindultak a frissen esett hóban, s eltűntek a szomszédos utcában. A későnjárók ezen az esten hiába néztek be a náddal tetőzött Vitéz-ház ablakán, nem láttak mást, csak jégvirágos rajzát a sziporkázó télnek... Hallgatózó fül neszt fogott fel az alacsony házból, szív nem érezte meg a bent történteket. A fenn világító holdnak egy kandi sugara ám beosont a jégfátyolos ablaknak egy tisztán maradt résén, s széjjelnézett a szomorú szobában. Az anyát látta csak, Diószegi Sárát, aki az asztalnál íilt, s a mécses lángjánál lassan írt valamit. A holdfény lekúszott a lúdtoll szárán, s kibetűzte a még fénylő, friss tintájú sorokat. Ez volt odaírva: „Kedves fiam soha szóval, annyival kevésbé cselekedetével soha meg nem szomorított. Minden baját csendesen hordozta, és az volt. a legnehezebb előtte, hogy én is vele együtt éreztem mindeneket." A szobában csend volt, s csak a lúdtoll sercegése hallatszott ... A tűz már kialudt. A hold végigsiklott a szegényes szobán, melyben minden a helyén állt, ott, ahol állni szokott, csak az ágyat takarta be egy hófehér lepel, s a muskátli fonnyadt el az ablakpárkányon. A holdsugár látta, hogy az anya most felkél ültéből, s tántorogva az ágyhoz lép, kinyújtja öreg, remegő két kezét, és simogatni kezdi a habfehér leplet, úgy, ahogy a kicsi gyermek fejecskéjét szokás. Aztán úgy marad ott, mozdulatlanul állva, mintha szoborrá vált volna. A hold ráontotta ezüstös sugarát, s bevonta tündöklő palásttal. És ő megrázkódott a ráömlő fényben. Végigsimította a homlokát, felsóhajtott nagyon mélyen, s lassan, lábujjhegyen lépve, kiment a pitvarba. Kiment a pitvarba, onnan az udvarra. Künn még szürkület volt, fogyó holdas, rideg téli hajnal. m