Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Palotai Boris: Ébredés

tam, hogy a nevemet kiáltozzák, de nem feleltem vissza. Mellettem szaladtak el, szoknyájuk szele megcsapta az arcomat. Csak nevettem, nevettem... Egyszerre valaki megérintett. Ujjai keményen ütődtek hozzám. A szobalányunk volt. — Mássz ki innen! — mondta határozottan. Feltápászkodtam és sértődötten szedegettem le magamról a szalmaszálakat. Azt hittem, oda lesz a meglepetéstől, hogy ilyen nagyszerű búvóhelyet találtam magamnak, ehelyett azonban szigorúan szemem közé nézett és azt mondta: Szüleid elváltak. Éppen most mondták ki az ítéletet. Grimaszt vágtam, mert e pillanatban megeredt az eső, s egy nagy, kövér csepp épp az orromra hullt. 2 Évekig közönyösen és értetlenül mondtam, ha arra került a sor: Szüleim elváltak... Igen, néni... Apa vette nekem ... Oda járok ebédelni... Azt nem tudom még, Bella néni... Sok minden szokatlant kérdeztek tőlem az emberek, s én gondolkodás nélkül, gyanútlanul felelgettem nekik... A szobalány vasárnap délelőttönként elvitt apához, aki kézen fogva sétált fel-alá velem, komolyan, mintha valamilyen szertartást végezne. Engedelmesen lépkedtünk egymás mellett, 3 szinte lestük, mikor üti el a toronyóra a tizenkettőt... Ha most visszagondolok apám arcára, érzem, hogy rengeteg közölnivalója volt, de sohasem tudta, hogyan kezdjen hozzá, mit mondjon, hogy meg ne riasszon vele, s réveteg, zavart szemösszehúzása, melytől úgy féltem, határtalan gyöngédséget leplezett, annyi gyöngédséget, amely nem is fér el egy arcon, és befelé menekül. Anyámról sohasem kérdezősködött, de ha én beszéltem róla, remegő orrcimpával figyelt, mintha magába akarna szívni minden szót. Búcsúzáskor egy doboz datolyát nyomott a kezembe. A datolyát nem szerettem, a túl édes rostok fogamba ragadtak, s egész szájpadlásom hasíťó 18* 275