Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - N.Jaczkó Olga: Ezerjófű

napi égbolt kötelességszerű szürkés kéksége felhőzött felettük. Marinka fájdalmasan sóhajtott, és hajlandó lett volna visszatérni, hogy megkeresse a csalfa angyalokat. De Csergovay okos, komoly jósággal kétfelé simította szőke haját a halántékában táncoló kék erek irányában, a szemébe nézett, és csókot nyomott a kezére, keményet, mint a kérlelhetetlen parancs. — Haza kell menni — mondta. — Engedelmesnek lenni, megszámolni a csirkéket, és vizet tenni éjszakára a ketrecükbe, mert nagy melegek vannak! Istenem, hat napig tesszük ezt, azután újra itt vagyunk, és megtaláljuk, amit ma elveszítettünk. Marinka beharapta az ajkát, ujjai szorosan fonták át a zsebkendője könnyes csomóját, és kemény léptekkel kopogta végig az ösvényt hazáig, hogy hat gonosz, mérges nap sárkány fogai között a felszabadító új vasárnapra várjon. Most úgy látszik, már a hatodik napon kap némi előleget a holnapi ajándékból. A sűrű bokrok mögött aranysugár rezgett; érett kalász a férfi kalapja mellé tűzve, aki erre ment haza a mezőről az aratókkal. Botjával széthajlította a vörösgyűrűsom fiatal hajtásait, és a vesszők alagútjából acélosan siklott az asszony felé a hívása: — Itt van, Marinka? Marinkát erre a hangra örök egy ifjúság rugói röpítették; fölsietett a kis dombon a sövénykerítésig, arcán már kilelkesedett a másnapi öröm, annak a mézét csöppentgették lihegő szavai: — Itt vagyok! A férfi kissé zavartan, tanácstalanul, vontatottan kezdte a beszédet. — Nagyon meleg van; a holnapi napra ajánlanék valamit! Az asszony bízó mosollyal várt. — Nézze, Marinka, sokkal reálisabb az, amint mások töltik el az ünnepnapokat... mi voltaképpen csak sanyargatjuk, agyonkínozzuk magunkat avval a soha meg nem valósuló ábrándozással. Azok az okosak, akik valóvá facsarják, amit éppen lehet... .245