Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Darkó István: A dallás

tapogó, ügyes ujjakkal, felbátorodott lábakkal ment az öreg nóták vezető kezén. — Daliás késztet! — kiáltozta hatalmasan az öreg, amikor bonyodalmas egyezkedések után lefizette a cingár emberkének a borért járó súlyos váltságdíjat. Andris követelte ki végül a fizetést, és megrettenve nézte, hogy az öreg milyen könnyed mozdulattal fejezi ki a pénz eszköz voltáról fennálló véleményét. Ügy tette le az újabb háromszázat, mintha három koronáról lett volna szó. — Daliás késztet! — sóhajtotta, amikor a szabad levegő friss csókja az arcába nedvesedett. Megtántorodott, és sietve tett előre néhány lépést. A botjával belekanyarított a levegőbe, és dörgedelmes hangján beleénekelt az árkádsor csendjébe. — Jaj, csitt, édesapám! — ijedt meg Andris. — Rendőr gyün és bevisz! Az öreg nem hallotta a figyelmeztetést. Andris hiába csitítgatta, a fecskemadár zengve röppent a visszhangzó házak fölé. Végül csakugyan rendőr került elő, akinek erélyes figyelmeztetését egy időre tényleg a daliás szünetelése követte. A vonat reggel öt órakor indult vissza. Az Elba hídján az öregember hirtelen megtorpant és szólt: — Daliás késztet! Andris a rendőr szerepét próbálta átvenni, és kapott érte egy pofont. Most már egész igyekezete csak arra irányult, hogy még idejében s a lehetőséghez képest minél csekélyebb kitérésekkel elérjék az állomást. Kiizzadva jutott a vágyott célhoz. Megváltotta a jegyet, maradt még hat korona ötven. Két koronáért kolbászt vett, egyért négy darab mákos zsemlyét, azaz houszkit. Ezeket s az elcsendesült öreget gyorsan és aggódva feltette a várakozó vonatra. Arra is gondolt, hogy nem kéne-e, mint kisgyerekekről hallotta, egy táblát akasztani az öreg nyakába, amelyen meg van írva, hogy hová utazik. Ezt a méltatlan gondolatot gyorsan elvetette, helyette kézzel-lábbal .205