Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Darkó István: A dallás

— És azt is megmondhatod, hogy ne vigyorogják, hanem erisszék! Ezt ilyen magvasan az őr bizonyosan nem tudta vagy nem akarta tolmácsolni, de valamit mégis szólt megint. A válasz nem volt kielégítő. — Pucolni, vikszolni! Gyorsan! Andris kipillantott az utcára. A szemében komisz tűz villant. Egy pillanatig állott csak így, s a tűz ellobbant a szeméből. Arcán szép hullámokat vetett a megszületett gondolat. Megint rántott egyet a vállán, és keményen tisztelgett. Elléptében hátraszólt: — Mondd meg neki, ennek la, hogy kiglancolok hat párt is, ha ráérek és kedvem tartja. De nem most, azt a meghasadt jóegit a keservinek! Még egyszer visszakiáltott: — Megállj, disznó, hogy magadtól nem bocsátottál! Felrohant a lépcsőkön. Átszaladt a folyosókon és le a hátsó udvarra. Itt a kövér lovas őrmester imbolygó alakját leste egy darabig. Átkerült a túlsó udvarra, és kiugrott a kerítésen. így jutott ki idejében az állomásra. A vonat már benn állott, de egy őszes fej meg egy rámás csizma egyszeribe odavillant Andrisnak a tarka tömegből. — Édesapám! — kiáltotta, és ráborult az öregemberre. Ám az kotorászó kezekkel babrált a feje fölé, magához húzta, s aztán kinyújtott karral tartotta el magától: — Ládd, itt vagyok! Ládd, elgyüttem! Ládd, rászántam azt a háromszázat! Zsarolás, amennyit csak magára a vonatra rá kellett adni! Mondtam otthon anyádnak, hogy asszony, hallod-e, ha sok is, de én már rászánom! És rászántam! Igaz, hogy messzebbecskét gyüttem vele, mint ha Beléndre rándulnék. Megijesztettél, gyerek! Anyád sírt, hogy belehal, ha nem szánom rá! Hát rászántam! — Jól tette, édesapám! Hátha nem híjába! — Hát azt már én se szeretném, fiú! Majd kiverem én belőled ezeket a bolondságokat! Vótam én is katona, csakúgy elvittek az isten háta mögé, mint titeket! Tudom én, .197