Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

Tel együtt vagyok. Nem mondom, egy kis sértődöttség az élettel szemben, bogy nem tanulhattam végig, és nem lehettem okleveles, elfogadott úriember... De más már alig! A leány hirtelen felállt. Kézen fogva vezette maga után a fiút. Oda álltak az ajtóhoz, szélesebb résre nyitották, és kibámultak a sötét világba. A mozdonyvezető -elöl kinyitotta a kazánt, és szenet lapátolt a tűzre. Vastag kévében sötétvörös lény lobbant ki a sötétben, és elöntötte a kettőjük arcát. A leány reszkető szájjal fordult a fiú felé. — Az édesapám azelőtt nagyon gőgös ember volt, tudja azt, Jenő? — Igen, gyakran mondták róla. — Ma, amikor ide átjöttünk magukhoz, mégis meg tudott szégyenítem engem az okoskodásával. Meglátta a ihiú és álszínes lepel alatt a valóságot, összebarátkozott a maga édesapjával. Hallotta, hogy beszélgetett egész este? — Igen, hallottam. De azt hiszem, kedves Eszter, hogy mindez csak hangulat dolga. A leány hátrafordult, és egymás mellé tette a két széket. Maga mellé húzta a fiút, és belehajolt a fülébe. Forró szájjal suttogott. — 'Sokszor egy perc, egy pillanat is elég volt, hogy minden megváltozzék az ember körül, sőt magában az emberben is. Meg vagyok róla győződve, hogy apámmal is, velem is ilyesvalami, ilyen nagy változás történt az elmúlt napokban, még inkább az elmúlt órákban... Ott ültünk a hideg bútorok, az összedobáltságukban komikussá vált, díszes faragott limlom között, amely alig fért el a két vagonban. Apám az egyiket felnyittatta, és kidobáltatott néhány konyhabútort, hogy beülhessünk a helyükbe. Mert ő is úgy akart eltávozni, mint a többiek. — Mint mi, ugye? — Igen. Ott kuporogtunk, és amikor a vonat elindult, nyomorultul bőgni kezdtünk... Nemsokára maguk áthívattak, s akkor kezdődött... Elhallgatott és előremeredve várt. Ä fiú átfogta a vállát és a hajába hajolt: — Mondja tovább. Mondja! Mi kezdődött? 118