Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

A stiklivel most adós maradok, hiába. Olyat úgyse tudok, mint te! Az emberek vitatkozva, zajongva csoportosultak az erkély alatt, és nevetve bólogattak a fent muzsikáltató úrnak. Sándor felállt egy láda tetejére, s ekkor még egyszer szembe látta Tutyit. Rossz érzések között integetett neki: — Eridj már be onnan, Tutyu. Nincs ideje ennek. Tutyu panaszos, grimaszos arcot vágott. Csókot intett a kezével, a fejéhez nyúlt, tanácstalanul széttárta a karját és lekiáltott: — Mit csináljak, Sándorka? Nem várta meg a feleletet, leült a székre, és sokáig ült mozdulatlanul. Lentről nem is láthatóan megmozdult később. Fojtott dörrenés csapódott a templom és a várfal oldalához. Tutyu rádőlt az asztalra, lentről így olyan volt, mintha búsulna, sírna vagy aludna. A cigányok megint libagágogáshoz hasonló hangzavar kíséretében menekültek el az ajtóból, a nagyterem belseje felé. Sándor reszkető testtel, elbénult lábbal, helyéhez szögezve állt és várt. Ólmos szempillákkal nézett körül, de csak táncoló, régi házakat, imbolygó templomtornyot látott, az erkélyt nem tudta felfedezni. Bensejében szétáradó, felemelő, ugyanakkor ehhez a földhöz láncoló érzés zúgott és hömpölygött. Ez a látvány, ez az éjszaka s ez a reggel és ennek a célt tévesztett, leborult, kedves embernek az emléke haláláig itt marasztják, erről zúgtak és harsogtak az érzései. 105