Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

Sándor visszafelelt, majdnem halkan, mert a csodálkozó parasztok járása-kelése dacára is kitűnően hallották egymás hangját: — Hallom, Tutyika. Mit csinálsz ott egyedül? — Egyedül, persze téged hiába hívnálak 'fel, hogy ülj itt velem, úgyse jönnél, Sándorka. — Nem mehetek, Tutyi, dolgom van. — Hát jól fogy az alma? — Jól. — Kik veszik? — Most éppen három kilót adtam el Locigánénak, a kékfestő tisztes özvegyének. — Bravó, isten éltessen. Tutyu Sándor egészségére ivott. Kis idő múlva megint megszólalt: — Sándorka, ide tudsz még egy kicsit figyelni? — Csak mondd, jól hallom. Egy darabig hallgatott a válasszal, mintha azt kutatta volna, hogy megmondja-e vagy sem. Megszólalt végül. — Mondd meg, mit csináljak, Sándorka? — Eridj haza, és feküdj le. Kérlelő, elrekedt hang jött az erkély felől: — Nem így értettem... De nem tudok elmenni, s itt már nincs mit csinálnom. Nem tudok mást, csak egy nagy csomó anekdotát és jó mondást, úgy gyűjtöttem őket, mint a színes lepkéket diákkorunkban. Emlékszel? — Mire, Tutyi? — A lepkegyűjteményemre, Sándorka. Az enyém volt a legszebb az iskolában. Jókorát nevetett utána, a cigányt erősebb, gyorsabb nótára parancsolta, és leordított a piacra: — Áll a bál, Sándorka. Embercsoport, kisebb tömeg verődött össze a bámulásra. Előkerült egy rendőr is, és azon volt, hogy felmegy máris a Három Rózsa erkélyére rendet csinálni. Tutyu még egyszer lekiáltott. Felemelkedett a székből, és sápadt arcát lefelé fordította: — Én is itt maradok, Sándorka. Igazad van neked. 104