Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

— Nincs'en, higgye el, méltóságod. Cégtáblát fogok festetni, és kiszögezem ide a bódéra. — Elképzelhetetlen ötlet — szörnyülködött a bárónő. összekapta magán a bundát és elsietett. A többiek bizonytalanul topogtak az út közepén, aztán félszegen beálltak a Három Rózsa kapujába. Felszálltak az előhívott fogatokba, és egyenes testtartásban mentek el rajtuk. Tutyu megvárta, míg az utolsó kocsi is elrobogott. Akkor megint tust húzatott az erkélyen álldogáló cigányokkal, és a Sándor kezét szorongatta: — Szervusz, Sándorka, édes lelkem. Igazad van! Érted? Igazad van! Ugyanerről akartam beszélni én is veled egész éjjel, erre célozgattam, de te már nagyszerűen elmondtad. Csókollak. Szeretlek... Ez sokkal jobb volt, mint a régi stiklik. S ha még hozzávesszük, hogy igazad is van. Meg vagyok szégyenítve. Én, Sándorka, hiába törtem a fejemet ilyenen, csak a lövöldözés, a hóba ülés meg az jutott az eszembe, hogy ilyenkor reggel egyszer felvertük az önkéntes tűzoltókat, egész délelőtt énekelni tanítottuk őket, s délben velük adtunk éjjelizenét vagy mi a csudát, zenés ébresztőt a lányoknak. Vörös arca kiizzadt a lelkesedéstől s a belső forróságtól. A cigány az erkélyen muzsikálni kezdett. Tutyu hirtelen csókot nyomott a Sándor arcára, és elszaladt a Három Rózsa felé. Nemsokára megjelent az erkélyen. Nyomában pincérek asztalt, széket hoztak, s kiállították a félrerugdosott hóba. A cigányok a kinyitott szárnyas ajtóban helyezkedtek el. Tutyu kalap nélkül ült ott, s néha egy korty bort ivott. Lekiáltott a bódék felé: — Itt ülök, itt az én helyem. Látsz, Sándorka? — Látlak, Tutyu. Meg fogsz fázni, ha nem csinálsz valamit. — Mit csinálhatnék? Nem vagyok én olyan harcias, mint te. Intett a cigányoknak, s azok halkan nótáztak neki. — Áll a ibál, Sándorka, hallod — kiáltott le szokatlanul tiszta, csengő hangon. 103