Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Forbáth Imre: A költészetről és magamról

unalom zagyva poklaiba hullva szenvedtek és pusztultak a költők legjobbjai. Nem könnyű a lantot pengetni! S ma különösen nehéz! A hanyatló társadalom gyilkos ellentmondásainak labirintusában tévelyegve végképp elfordul a művészettől, melyhez se ideje, se türelme, se pénze, se őszinte vonatkozása többé nem lehet. Persze, vannak lantosok, kiknek nem nehéz, kik víg nemtörődömséggel énekelnek ma is fülbemászóan édes, könnyű melódiákat, kiknek a dala holdsugárból sző újból és újból ezüstfátylat a rideg valóság fölé — vannak ilyen dalnokok, de vajon ezek igazán költők, s amit dalolnak, igazán költészet az? Nem hiszem, mert az igazi költészet nem tréfadolog. S legfőbb ideje lenne, hogy alkotók, műbírálók és közönség végre megértsék és megszívleljék a modern esztétika tanítását, mely a művészet emberi és társadalmi funkcióját igen fontosnak tartja, és sok esetben még a tudományénál is magasabbra helyezi. Azt tanítja, hogy a művészet életigenlő és -fokozó értékek termelését jelenti, s ezáltal az ember alkalmazkodásának elősegítését. Útmutatást az élet zűrzavarában, a valóság káoszában, a társadalom értelmi és főleg érzelmi kultúrájának szervezését és termelését. A művészet végeredményben a valóság megváltoztatására törekszik az ember érdekében. Tehát a legmélyebb értelme és célja humanisztikus. E gondolatmenet kényszerű logikával vezet ahhoz a következtetéshez, hogy az igazi művészet mindig, kivétel nélkül haladó. Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait. Ezt hirdette egy nagy költőnk, s kétségtelenül igaza volt. Mert nem lehet igazi költészet, igazi művészet az, mely a társadalmi valóságtól s a kor érzeményeitől idegen, mely elmerül formajátékokban, vagy a misztika, a transzcendencia csillagtávolságban levő vidékein. Éppúgy nem az, mely közömbös az emberiség vágyaival és küzdelmeivel szemben, és elzárkózva egyéni élete ketrecébe, szubjektív búbánatait és vágyálmait döngicséli. És távol van, tökéletesen idegen a nagy költészettől a botcsinálta fűzfapoéták, akarnokok és dilettánsok strófagyára és rímcsilingelése, mely nem a lélek mélységeiből fakad s 301