Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Komlós Aladár: A csehszlovákiai magyar irodalom új korszaka előtt

hogy az illő professzori érdeklődésen túlmenő kapcsolatokat szövegez titokban az irodalommal, eszembe jutott a régi rómaiak szokása, hogy lakomájukon az ismeretlen istennek is áldoztak. Vajon itt van-e, és ki a hét közt — kérdeztem magamban — az ismeretlen isten?... Losoncon ismerkedtem meg Győry Dezsővel és Darkó Istvánnal. Keveset érintkeztünk. Azt hiszem, rossz véleménnyel voltunk egymásról, ők sötét destruktív elemet láthattak bennem, én Szabó Dezső-szagot éreztem rajtuk. Simándy Pál volt köztünk az összekötő. Az elsikkadt hegyi beszéd írója akkor még Losoncon élt. Hosszú és intenzív, felejthetetlen beszélgetéseket folytattunk, aminőkre csak harmincon alul képes az ember. Valaki említette egyszer, hogy él Léván egy lány, valami Szenes Piroska, aki nagyon szép novellákat írt, már a Nyugat is közölt belőlük. Szenes Erzsivel Bécsben találkoztam. Nagyon fiatal volt, s egyenesen Nagymihályról utazott fel Bécsbe, hogy — ha jól emlékszem — megismerkedjék Fényes Samuval és Gorkijjal. Kezdetben csak velem ismerkedett meg ... Az úgynevezett kritika lelkes melegséggel fogadott mindenkit, aki írónak jelentkezett, az volt a jelszó, hogy itt az alkalom a magyar művelődés rég várt decentralizálására. Mindjárt kezdetben tiltakoztam a túlságos türelem ellen. „Bármily kívánatos cél — írtam már 1920-ban valahol — a decentralizálás, e jelszó egyelőre alig szolgál egyébre, mint a dilettantizmus fegyveréül az irodalom bástyáinak megostromlására. Az irodalom támogatásából a gyakorlatban a kontárság támogatása lett. Megint istenfi, aki meg tudja egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, akár Kazinczy idejében, s azonnal nemzetáruló vagy, ha ki mered mondani valakiről, hogy nem tud írni. Csehszlovákia magyar irodalma csak abban az esetben pezsdülhet fel, s csak akkor szűnhet meg a közönség sokszor felpanaszolt, de jogos közönye is, ha Szlovenszkó nem lesz többé a dilettánsok Eldorádója, ha a kritika őrt fog állni az irodalom kapujában, hogy csak a tehetség belépőjegyével lehessen bejutni — s ha majd a gomblyukba tűzött magyar szalagocska nem szolgál paszpartu gyanánt, amely előtt a tisztelettől sápadtan és ijedten hajt fejet mindenki: »Ne nyúljatok hozzá! Nemzetiszínű szalagja van!«" Még ma is olvasni olykor a lapokban hasonló elmefuttatásokat a dilettánsok ellen, akik el akaiják árasztani a szlovenszkói magyar irodalom aranymezőit. E cikkeket olvasva, azt lehetne hinni, hogy dilettáns írók rohamoszlopai táboroznak a szerkesztőségek előtt. Ezzel szemben az az igazság, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom 73