Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Sándor László: Az írói gyónáskényszer kérdéséhez

érezte, hogy vallania kell és vallott is, hívebben és őszintébben, mint ahogy talán szándékában volt. Mellékes tehát, hogy az írástudó életének melyik szakaszából veszi az élményanyagot rögzítésre. Még az is másodrangú kérdés, milyen formában oldja meg feladatát. Az írók érzékenyebb és talán szemérmesebb része irtózik, visszariad attól, hogy első személyben számoljon be élete fontos és döntő jelentőségű élményeiről, lelki történéseiről. Talán a művészi kifejezés rejtett rugójú szempontjait veszik itt figyelembe és tartják szem előtt? Lehetséges; ám erre a kérdésre nem lehet végleges és határozott választ adni. Talán erős gátlások ezek, melyek az emberben a művészt determinálják. Lehetséges azonban az is. hogy a közlésnek ilyen formájában többet és szabadabban mutathatnak meg magukból, maradéktalanabbul vallhatnak. Érdekes és majdnem beteges jelenség, hogy az írók saját magukat állandóan mintegy górcső alatt vizsgálják; ellenőrzik, elemzik gondolataikat. cselekvéseiket, keresik minden akaratuknak, szándékuknak, vágyuknak, lélekrezdülésüknek az indítóokait, hogy megfejtsék önmagukat, megismerjék legsajátabb lelki életüket. Márai Sándor pl. — hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk ki a sok közül — az idegesen és kíváncsian boncoló sebészorvos lázában, mintegy lelki viviszekciót végezve saját magán, nyúl az önmegfejtés kérdéséhez. Eddig megjelent munkái zömében, de különösképpen az Egy polgár vallomásaiban elsősorban önmagát, íróságát és emberi mivoltát fürkészi és elemzi. Mi ösztönözte, sarkallta őt az írásra? „írtam, mert valamit el akartam mondani; írtam, mert ez az »életmód« felel meg jellememnek és szellemi alkatomnak . . . Valamit el akartam mondani — s írtam egy könyvet, s aztán még egyet, s aztán megtudtam, hogy... állandóan, minden leírt sorral ugyanazt a mondanivalót akarom kifejezni, köteteken és műfajokon át, az áradat egyetlen nagy delta felé hömpölyög, s én már éppen csak jelen vagyok, egész életemmel és sorsommal ott kell lennem, mert valami ki akarja fejezni rajtam keresztül magát." (Egy polgár vallomásai. Bp. 1934, II. köt. 305—306. o.) Azt írja, „valamit" el akart mondani, s később megtudta, hogy az a „valami" mindig ugyanaz, s hiába menekült e feladat elől (mely tulajdonképpen semmi egyéb nem volt, mint önmaga feltárása), „egyetlen betű elől" sem menekülhetett. „Nyilván minden sor ugyanahhoz a feladathoz tartozott; a fölöslegesek, a tökéletlenek, a bűnösen elnagyolt vagy laza 344