Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Forbáth Imre: A költészetről és magamról

verseimben. Talán enyhíti ezt a sötét jellemzést az a tény, hogy mégis van pár versem, mely ennek ellentmond, s ahol a korlátok áttörése mégis sikerült, s hogy az évek múlásával lassan, de mégis csak közeledem egy tisztább és tartalmasabb költészet felé. De ha őszintén magamba nézek, látom, hogy ott még sokszor a régi Forbáth kísért groteszk, démonikus pózaival, az a Forbáth, aki fésületlen sörénnyel és rőt szakállal állandóan valami „vastag Margot" után szaladgált holdkórosan, Villon pompás útmutatása nyomán . . . Talán ez az ellentét művészi meggyőződés és az akarat gyengesége között az oka annak, hogy egyre ritkábban és nehézkesebben írok. Hiszen a kamaszos, felelőtlen modernizmus ideje rég elmúlt, a boldog kor, mikor mindenki nagy újítónak és forradalmárnak tűnt, aki az interpunkciókat elhagyta és „Testvér! Kozmosz! Ember!" kiáltással dobta a bámuló világ elé irományait. Jócskán kivettem annak idején ebből a részemet, s nem bánom: friss, svungos idők svungos írásai voltak. Azonban ehhez visszatérnem nem lehet! Egyre mélyebben és felelősebben kutatom művészetem forrásait és eredményeit. Egyre intenzívebben érzem, hogy több akarat, több etikus erő kellene ahhoz, hogy méltó legyek a költő legszebb, legkitüntetőbb címére. Nem merek ígérni, de talán ezt a címet kiérdemlem még. Negyvenéves fiatal poéta vagyok — tehát miért ne? Szabadjon ezek után pár őszinte szót mondanom irodalmi viszonyainkról is. Nem teljesen az igazat mondtam az iménti önkritikámban, mikor magamat okoltam egyedül lírai vénám kiapadásáért. Meg kell mondanom, hogy bolond ember az, aki folyton önmagával társalog, és beteg író az, aki csak az asztalfiókjának ír. Azonban ilyen bolond és beteg ma az írók legtöbbje a csehszlovákiai magyarság társadalmában, melyben visszhangtalanul hangzik el a költők éneke, s hol a festő képei s a szobrászok szobrai idegen testként romlanak a társadalom közömbös organizmusában. Legenda azonban és csalás, hogy a művész az utókornak alkot! Az igazság az, hogy élő emberek az élők számára alkotunk, s alkotásunk fő impulzusa éppen az ő figyelmük, elismerésük, aktív együttműködésük. A vers sohasem statikus valami, hanem része egy folyamatnak, a szellemi anyagcsere folyamatának író és közönség között. Keserű, de igaz megállapítás az, hogy e folyamat minálunk csökkenőben van, és gyakran deformált alakot mutat. Én mégis látok fénypontokat is, és bevallom, nekem sem szabadna panaszkodnom. Hiszen éppen az utóbbi években egyre 304