Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Író és osztályharc

FÁBRY ZOLTÁN író és osztályharc Az író bemutatkozik. Évfolyam: 1897. A bemutatkozásnak ez a módja, ha divat is, nem véletlen. Sokan mutatkoznak be így. Azt mondják magukról: mi vagyunk a húsz-, mi vagyunk a harminc-, mi vagyunk a negyvenévesek. Nemcsak az új arcú magyarok vagy új arcú emberek: a Győry Dezsők és Glaeserek, de a szepesi grófok és a valóságos Habsburg főhercegek: a Csákyk és Albrechtek is. Az évfolyam determinált, de a generációs közösség — hamisít. Akik mindent közös nevezőre akarnak hozni, azok nem is akarják a másfajta kapcsolatokat, azok nem is akarják a különbségeket: azoknak jó és kényelmes igazolás a mindent magába foglaló generációs közösség. Semmi közöm hozzá! Nekem az évfolyamom, a sorsszerű szám kissé mást jelent, mert tudom, hogy egy bizonyos pontig nem komédia, de megélt, és így kivédhetetlen adottság. Ami a lényeges, ami a döntő, az az élet korszerű vállalása, ami nem tűr megalkuvást, kimagyarázkodást, önámítást — menekülést. Ez az élet tudja, hogy történt valami. Több, mint amire békeidőkben előkészültünk. Valami, amit csak mi éltünk meg, valami, amiért egy nevezőre hozható kortársak vagyunk. Kortárs: a régebbi nemzedék ezt a szót nem is ismerte, nem is használta. Ma: szájöblögető frázis, és mégis: tetteink elindítója, első út a felismeréshez. Itt élünk, voltunk és vagyunk. Ma és holnap — egyformán kortársak. A ma szenvedését, vágyát élők, a ma képét formálók és a jövő képéért már ma felelősek. Minden nemzedéknek van kordeterminált feladata. Mi: zsoldosok voltunk, szép szál legények, a szentimentális nóták „gyerekarcú hadnagyai". A valóságban: félelemtől, rumtól és pezsgőtől megvadított vágóhídlovagok, és magunk is taglózott ökrök. Ha kellett: raboltunk, ha kellett: embert öltünk. Gyilkos nemzedék vagyunk, gyilkos korba tévedtünk, apáink békedíját kellett törlesztenünk. imperialista bűnnel felgyúltan cimborálni, és frázisért — gyilkolni. 20