Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Komáromi Ressl János: Tolvajok útja

valakinek a fejére esik és beszakítja a koponyáját? Arra nem gondoltak? — Gondoltunk arra is, mert egyszer a kő nem az utcára esett vissza, hanem a kerítésen bévülre esett, és akkor valaki felkiáltott. — Tudja-e, ki volt az, aki kiáltott? — Nem tudom, fogalmazó úr. — A feleségem, az én feleségem volt!... Azért futottam ki maguk után a kutyával. — De nem a kutya fogott meg, hanem a fogalmazó úr, és csak azért, mert nem futottam el. — És miért nem futott el? — Mert nem én dobtam fel a követ. — Éppen maga nem! — Igen, mert nekünk van otthon barackunk. — Akkor miért nem akarta megmondani a nevét? — Mert nem én dobtam fel a követ. — De aztán megmondta! — Nem mondtam meg. A fogalmazó úr kivette a táskámból az irkámat, arról írta le a nevemet. — Aztán mi történt? Azt mondja el! — Aztán kijött a rendőr a cédulával. — No és mit szólt az apja? — Édesapám azt mondta, hogy mikor a kerékpárját ellopták, akkor a fogalmazó úr nem fogta el ilyen hamar a tolvajt, sőt, máig sem sikerült kézre kerítenie, a fogalmazó úr csak gyereket tud megfogni, azt is csak kutyával. — No hisz találkozom én még az apjával! Igy beszél a hatóságról a fia előtt! De magát, ugye, otthon nem büntették meg? — Nem! — feleltem szemrebbenés nélkül. Pedig, sajnos, nem úgy történt. Anyám bizony telehintette a küszöböt száraz, csörgő kukoricával, és azon kellett térdepelnem. — Ekkora szégyent! Ekkora szégyent! — ismételte már vagy huszadszor. — A mi házunkban rendőr még nem járt! Most ezt is meg kellett érnem! 92