Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Komáromi Ressl János: Tolvajok útja

— Akinek rendőr az ura, az is szégyelli, valahányszor hazajön? — morogtam vissza az orrom alatt dacosan. Anya után meg nagyapám kezdte a sopánkodást: — Megértem hetven esztendőt, de énértem még rendőr nem jött! — Ide nem jött nagyapáért, csak a Dunához, amikor egyszer beleesett... És azért esett bele, mert be volt rúgva ... — nyeltem a könnyeimet. Mindenki szidott, mindenki zsörtölődött velem. Csak nagyanyám jött-ment csöndesen körülöttem, ő nem szólt semmit. És ő vállalta, szegény, hogy másnap eljön velem a fogalmazóhoz. Sötétkék ünneplőmbe öltöztem, és felvettem új cipőmet is. Azt néztem folyvást, végig az egész úton. Mint akit kivégzésre visznek, nem mertem az utcán senkire sem tekinteni, egyre csak a cipőmet bámultam. És azt hittem, ha lassan megyünk, nem érünk oda sohasem. De persze így is mindjobban közeledett a volt vármegyeháza épülete, ahol a rendőrfogalmazó akkoriban székelt. — Ha a gyerek bocsánatot kér, eltekintünk a büntetéstől! — mondta hangosan, nagyanyám felé fordulva, a fogalmazó. — Büntetlen előéletű... — felelte nagyanyám. — Nem azt mondtam, hanem azt, hogy kér-jen bo-csá-na-tot! — üvöltött a fogalmazó. — Ne haragudjék, fogalmazó úr, nem akartam megbántani. — Nem maga, hanem a fia! — Nem lehet a fiam, ő az unokám, én már öreg vagyok. — Nekem mindegy, kije lehet! — Kimehetek... — értette félre nagyanyám. — Ne menjen ki, hanem kérjen bocsánatot! — Kérj bocsánatot! — húzott le egy ügyetlen pofont nagyanyám. — Mihalóczky úr megbocsát! — Bocsánatot kérek... Mijelógki úr! — bőgtem el 93