Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

a hantot százszorszéppel, kankalinnal, nefelejccsel, margarétával. A sír alját pázsitos kockákkal raktam körül és megöntöztem bőven. Fejfát is faragtam és a kórházban kapott késemmel egyetlen szót véstem rá: ANNA Tudom, emberkéz azóta nem gondozza, régen besüppedt a sír, elmállott a fája is, de a virágjaim ott lesznek a hanton, a felhő, az ég és a nap gondoskodik róluk. Dél is elmúlt, amikor Annától búcsút vettem. Az utolsó pillanatban talán rám gondolt és mosolygott. S én ezentúl csak így akarom látni magam előtt, ilyen elevenen, ahogy a szeme felparázslik a sötétben és pillantása életadón, melegen körülölel. 7 A többit néhány szóval elmondhatom. Dzsipen, teherkocsikon vittek Münchenbe és onnan tovább, át a határon. Budéjovicétől már szovjet kocsin utaztam. Ének, vidám nótaszó kavargott körülöttem, a nap minden perce tele volt lázas sürgéssel és azzal a mámoros örömmel, amit csak az érezhet, aki halálos dermedésből éled és újra tudja, hogy a fény, a föld, a haza ismét az övé. Ha ez akkor nincs így, ha nem fog körül ez a mindenen túlcsapó, féktelen életöröm, talán belehalok fájdalmamba. De semmiféle fájdalom nem lehet olyan mély, hogy egyszer ne enyhüljön és az ember fel ne ismerje: túl kell jutnunk rajta — tovább kell mennünk! Amikor átjöttünk a Morva hídján, megkértem a te87