Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

Ahogy a levest kanalaztam — sós lett a könnyeimtől —, apróra elmesélte a történteket: Augsburg és Ulm felé szálltak aznap a bombázók, és a német vadászgépek megtámadták őket. Soká tartott a légi harc; másnap olvashatták a hadijelentésben, hogy az amerikaiak húsz bombázót vesztettek. Az egyik gép éppen a fejük fölött gyulladt ki és a falura hullatta szörnyű bombaterhét. Reggel majd láthatom, elpusztult a fél falu, ennek a háznak sem maradt ép ablaka; láthatom a bombázó gépet is az erdő szélén, a roncsaival is olyan, mint egy félelmetes óriási dögmadár. — Az emberek ... ? — kérdeztem. — Huszonkét halottunk volt... és rengeteg sebesült ... Lerchnert, a tanya gazdáját talán a kíváncsiság vitte a ház elé, és az lett a veszte. Szörnyethalt. A bomba hatalmas szilánkja úgy csapta le a fejét, mintha hóhérbárd végzett volna vele. Anna sikolya vert tébolyult visszhangot bennem: „Egyszer éjszaka átvágom a torkát!" — És Anna, az orosz lány? — Maga ismerte? — Ismertem ... Vele mi történt ? — Ami a többivel. Meghalt. Megtudtam az öregasszonytól azt is, hogy Annán semmiféle sebet nem találtak. Csodálkoztak is, de egy háborús rokkant elmagyarázta, hogy a roppant légnyomás is megölheti az embert. Megreped a tüdeje, a szíve, meghal egyetlen jaj nélkül. — Ott van a temetőnkben ő is... Külön temettük, mert hát nem tudta senki, miféle a vallása. Hajnalban aztán megleltem a sírját a temető falánál. Ott álltam soká, talán órákig, és a szemem száraz maradt, csak vörösen égett és fájt, mintha izzó vassal szurkálták volna. Van az úgy, a fájdalom néha oly mérhetetlenül nagy, hogy könny nem enyhítheti, csak befelé hull, a szívre, a lélekbe ássa gödrét mélyre, s azt hiszed, a seb nem tud behegedni többé soha. Ásót hoztam, mezei virágot szedtem és teleültettem 86